Attila
már az új hazában volt, mikor egyszer
különöset álmodott. Azt
álmodta, hogy meghasadt az ég,
leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot
kötött a király oldalára. De
nagyon különös kard volt az. Arany a
markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy
amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt
látta az egész világot, rengeteg
erdőket, végtelen tengereket, fényes
városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a
kardot a világ négy tája
felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek
meghasadtak, a városok lánggal égtek,
a hadseregek földre hulltak.-
No, ez különös álom volt. Ugyan
mit jelenthet? -
tűnődött a király, s magához parancsolta
tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy
fejtsék meg álmát.-
Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr -
mondja a legöregebb táltos. - Azt
jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának
mását adja neked, s te azzal hatalmad
alá hajtod az egész világot.Abban a szempillantásban suhog az
ajtófüggöny, s az őrt
álló vitézek egy
pásztorfiút vezetnek a király
elébe. Különös kard volt a
fiú kezében, aranymarkolatú.
Odanyújtotta a királynak.-
Hol vetted ezt, te fiú? -
kérdi ámulva Attila.Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.-
Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram
királyom, észreveszem, hogy
sántít a fehér üsző,
és véres nyomot hagy a lába.
Körülnézek, mi szúrhatta meg
ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a
hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki akarom
húzni, láng csap ki belőle. Ijedtemben
elszaladtam, és csak messziről néztem, hogy lobog
lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a
láng, s mire odaértem, már kint volt a
földből az egész kard, ott feküdt a
füvön. Fölemeltem, és elhoztam
neked, nagyúr, mert téged illet!Ez
az Isten kardja! -
kiáltották a táltosok.Attila pedig felnézett az égre, suhintott a
karddal keletre, nyugatra, észak felé,
délnek, és ezt mondta hozzá:Csillag
esik, föld reng: jött éve
csudáknak!
Ihol én, ihol én, pőrölyje
világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
