A parasztember gyakran a természet formálta anyagokat hasznosította, alakította saját használati eszközzé. A mindennapi munkában használt tárgyaknál, elsődleges szempont volt a tárgyak célszerű megformálása, és csak azután következett annak díszítése. Hajlékot építve gondja volt a családra, a jószágaira, a terményére. Erkölcsi világa, életfelfogása egyszerre érvényesült az általa alkotott tárgyakban.

A parasztember a mesterségére volt elsősorban büszke, a művészetet, mint szót nem is használta. A falusi ember, az öntudatlanul és ösztönszerűen művészkedő ember elsősorban azokat a díszítéseket alkalmazta, amely összefüggésben volt az ő foglalkozásával és a környezetével. A fejlődés folyamán egyre több elem vegyült a díszítésekbe: érvényesült a vallás szentsége, a kenyéradó föld szeretete. A fejlődés folyamatában, azonban minden nép művészetében van valami közös vonás, ami egy közös egységes jelleget ad a művészetnek. Ez az egységesség a nép nemzeti jellegében gyökeredzik.
A magyar népművészet legfontosabb díszítőelemei a virágminták, és a különböző geometrikus formák. Motívumvilága gazdag, amelyben nem csak őseink lelki világa van benne, hanem az emberiség örök értéke is.
Díszítőművészetünk a természetből meríti ötleteit: növényeket, állatokat ábrázol egyszerű formákkal. A népművészetben a nemek ábrázolása legtöbbször megszemélyesített virágok által történik. A virág vagy virágkomponens lehet nő vagy férfi. Ilyenkor csak a bennük található szimbólumok jelzik a nemet .
A szarvaskultusz mélyen áthatotta a magyar nép hitéletét, mítoszvilágát. Szimbólumai között is megtalálható a szarvasábrázolás. A szarvak az erőt, a becsületességet, a termékenységet jelképezik, a szarvasok pedig a hosszú életet, az újjászületést.
A természethűségre törekvő növényábrázolásokat a legalapvetőbb jegyekre leegyszerűsítve születtek meg a növényi ornamentika motívumainak évezredeken át tovább élő alaptípusai.
Egyik a fölülnézetes virág, melynek négyszirmú változatai már az i. e. 4. évezredből adatolhatók (ún. lótusz-motívum), a rozetta és rózsa előzménye. A rózsa a kolostorkertek kedvelt virága, gyógynövény, egyházi szimbólum, majd világi jelvény (heraldikai rózsa), legendák tárgya volt. Népszerűsége a középkor vége felé visszaesett, majd a reneszánsz virágszeretete újra kedvelt díszítőmotívummá tette. A másik alaptípus az oldalnézetes virág, eredetileg inkább levélcsokor, amely a liliomnak, majd a tulipánnak az előzménye. A növényi ornamentika leglényegesebbike a közép tengelyre szimmetrikus felépítésű, többnyire 4-5 ágú fa, vagy bokor, az életfa. Az életfa összetett szimbólum: az élet, a halál, az örök fejlődés, a megújulás jelképe. Ebből alakult ki később a népművészetben is használt virágtő. Később a kerti virágokká átértékelt motívumok mellé társultak falevél motívumok is.
A növényi ornamentikának állandósultak a figurális kísérői, az életfa két oldala mellé szimmetrikusan elhelyezkedő őrzőállatok kerültek. A hímzéseken, fafaragásokon megjelent a "páros madár" minta.
A madárábrázolások Európában való elterjedésének fontos állomása az ókeresztény művészet, ahol a galambként értelmezett, oldalnézetes, álló madárral a jó lelket jelképezték, a kétfülű edényből ivó, ill. szőlőt csipegető madárral vagy madárpárral pl. az üdvözült lelkek mennyei élvezetére utaltak.
A növényornamentika alkalmazása mint díszítőmotívum, mindvégig jelen marad a népművészetben, még az emberábrázolásos kompozíciókon is.
Az anyagok és technikák szerinti rendezést tekintve, a parasztművészet következő ágazatait ismerjük:
- építkezés, bútorkészítés, fafaragás, bőr- és szarumunka, fazekasság, szőttes, hímzés, népviselet.
Forrás: CoWiki

Egyesület számlaszáma:
Szigetvári Takarékszövetkezet 50800018-15191050
Az egyesületnek e-mail: elnoksege@gmail.com
e-mail a honlapszerkesztőnek: nericsara1@gmail.com