Attila és az özvegyasszony

Attila könyörtelenül pusztította a fegyvereseket, de kímélte a fegyverteleneket, és védelmezte a nőket meg a gyermekeket. Történt egyszer, hogy a hun sereg Troyes városa felé vonult, Attila ott lovagolt a sereg élén. Egyszer megpillantott egy sikoltozó kis csapatot: egy özvegyasszony menekült gyermekeivel a hunok elől. Ott futott a nyílt mezőn, egyenesen a folyó felé szaladt, talán hogy megölje magát, és leányait is belefojtsa a folyóba. Az özvegyasszony nehezen haladt, mert nyakába volt kötve csecsemő gyermeke, mellette futottak nagyobb lányai, a kisebbek szamáron ügettek utána. Jajgatott, sikoltozott a lánynép, jobban féltek a hunoktól, mint a haláltól. Attila intett a vitézeknek, azok mindjárt a menekülők után vágtattak, és az özvegy néhány perc múlva a hun király előtt állott. Dehogy állott! Kitépte magát a hunok kezéből, és arcra borult Attila előtt. Ott siránkozott némán, meg se mert szólalni. A hun király azt kérdezte tőle: - Te vagy a lányok édesanyja? - Én vagyok felséges király. Tíz lánygyermeket hagyok árván, hogyha megöletsz. Attila pedig azt mondta neki: - Ne higgy a hamis híreknek! A hunok királya, az istennek ostora csak a bűnösöket pusztítja. Te élj tovább békességben. És hogy a tíz lányt férjhez adjad, annyi aranyat adatok neked, amennyit ez a kis szamár elbír. Mindjárt parancsot adott a vitézeknek, azok meg úgy megtöltötték a tarisznyákat arannyal, hogy a csacsi alig bírta hazáig.