Magyar néptánc
A magyar néptánc a magyar népművészet egyik ága, ének- vagy hangszerkísérettel előadott ritmikus mozdulatsor. Eredeti kultikus szerepén kívül lehet játékos, jelképes vagy szórakoztató jellegű.
" A Kárpát-medence népeinek tánchagyománya s ezen belül a magyar táncok nagyon sokszínűek. E hagyaték megmentésére, őrzésére, felélesztésére nagy felelősséggel kell felkészülnünk. " ( Tímár Sándor)
A magyar néptáncok az eredeti előadók, a paraszttáncosok életérzéseit fejezték ki. Mesterien formált táncaikat általában rögtönözték, táncuk mindig az előadás pillanatában születtet.
Európa és ezen belül Magyarország legkorábbi néptáncai a középkorban kialakult körtáncok voltak. A magyar néptánc szabályozott egyéni és páros formái a 17. és 19. század között keletkeztek. A tánctípusok közül a botoló, a legényes és a karikázó a régebbi, míg például a csárdás és a verbunkos az újabb táncstílust képviseli. A magyar néptánc legkorábbi időszakára a szent helyeken való táncolás volt a jellemző, melynek bizonyítékául olyan zsinati határozatok szolgálnak, melyek a templom és temetőkerti táncolást, illetve a különböző szertartások alatti vigadozást tiltották. Ezek szinte pogány rítusoknak számítottak, melyek során a gyakran maszkot viselőket még a "démonok is megszállták".
A középkorból ránk maradt forrásanyagok már a körtáncok és füzértáncok fontosságát hangsúlyozzák, melyet sövény-, illetve baráttáncként is emlegetnek. A 17. század folyamán a körtáncok a fejedelmi udvarokban, a nemesi társadalomban, a polgárság és a parasztság körében egyaránt elterjedtek voltak. A ma már csak karikázóként ismert - egyneműek által táncolt, énekszóval kísért - tánctípus őrzi leginkább a körtáncok emlékét.
A magyar néptánc típusai
A magyar néptáncok változatos formáit, fajtáit, zenekíséretének dallamait, a résztvevők számának és nemének változásait, előadásának módjait és alkalmait figyelembe vevő rendezés előtt több lehetőség is áll. A táncforma meghatározásánál a legáltalánosabb jegyeket vesszük figyelembe: hány résztvevő, milyen alakzatban, egymással milyen viszonyt alkotva táncol. Ezek alapján különböztetjük meg a szóló, kettős (páros), hármas, négyes, kis- és a nagycsoportos táncokat. A csoportos formációk között lehetnek kötetlen és kötött alakzatú táncok. Kötetlen a forma, ha nincs megszabva és állandóan változhat a táncosok egymáshoz képesti viszonya, a kötött alakzatok között legáltalánosabb a körben táncolás. A műfaji besorolásnál az előbbiekben említett szempontokat a szociotípus (a táncosok neme, korosztálya) és a funkció (a táncok célja, szerepe) alapján bővíthetjük. A nemek és korosztályok tekintetében megkülönböztethetünk férfi-, női-, legény-, leány-, gyermek- és vegyes táncokat, a táncok célja szerint pedig beszélhetünk szórakozó-, bemutató-, harci-, szertartásos-, játékos- és utánzó táncokról. A táncforma és a műfaj együttes alkalmazásával már jól körülhatárolhatunk egyes csoportokat, de a táncok többalakúsága (idegen kifejezéssel polimorfiája) megnehezíti az egyértelmű osztályozást. Pontosabb, és egyben a legszűkebb kategóriát a tánctípus fogalmának bevezetésével lehetett létrehozni. Martin György (1932-1983), a magyar néptánckutatás egyik legkiválóbb képviselője szerint a tánctípus egy meghatározott tartalmi, formai és zenei keretbe tartozó táncváltozatok összessége. A típusok altípusokat és típuscsaládokat is létrehozhatnak, mely eltérő földrajzi-történeti fejlődésük következménye lehet. A tánctípus olyan rendező elv, amely alapján a legátfogóbb és legátláthatóbb kép adható a táncok rendszeréről.
A magyar néptánc típusai:
Énekes leánykörtáncok
Eszközös táncok
Ugrós táncok
Legényes táncok
Lassú legényes táncok és erdélyi verbunkos
Magyar (négyes) táncok
Régi páros táncok
Verbunk táncok
Csárdás táncok
