Történelmünk dióhéjban

Dióhéjban...

Magyarország létrejötte a magyar törzsek kárpát-medenceihonfoglalásához köthető. Ettől kezdve több mint 1000 éven át Magyarország története a Kárpát-medence történetével volt azonos. A magyar államalapítástól egészen 1918-ig a magyar történelem egyben a Magyar Királyság történetét is jelentette, annak valamennyi lakójával együtt. A Magyar Királyság több mint 900 éves történetének legnagyobb részében az egész Kárpát-medencét magában foglalta, ez alól csak a 150 éves török hódoltság kora kivétel.

1918-tól, illetve hivatalosan 1920-tól, a trianoni békeszerződés megkötésétől Magyarország állami területe a Kárpát-medence középső részére korlátozódik. Ettől az időtől kezdve magyar történelem alatt tehát elsősorban a mai Magyarország területének történetét értjük. Emellett a magyar történelem keretébe tartozik az 1920 óta a magyar államhatárokon kívül élő magyar kisebbségek, valamint a más országokban élő magyar emigráció története is.

A kezdetek....

Az Uráltól keletre, az Irtis és a Tobol folyók vidékén maradt Ugor népesség déli szomszédaitól átvette a fémmegmunkálás képességét (kb. i. e. 2. évezred). Szintén déli hatásra, jelent meg az állattenyésztés. Az életmódváltásban szerepet játszott az éghajlatváltozás is. A felmelegedés az erdős tájakat ligetes vidékké, erdős sztyeppé alakította. A nyugat-szibériai sztyeppe nomádjaitól az ugorok déli csoportjai fokozatosan átvezették a nomád állattartás módszereit, ami az ugorok szétválásához vezetett (kb. i. e. 1000 - 500 körül). A déli, nomáddá vált ugorságból ekkor kezdődött meg a magyarság kialakulása. Az ugorok másik része északra húzódott az Ob mentén. Miután az időjárás hidegre fordult, ismét a halász-vadász életmódra kényszerült. Utódaik, az egyre fogyatkozó vogulok és osztjákok ma is ezen a vidéken élnek.

Az eurázsiai füves puszták Kínától a Kárpát-medencéig húzódtak. Ezen a "sztyeppei országúton" vonultak állataikat legeltetve i. e. 2. évezred óta a nomád népek. Az ókor végi népvándorlást a hunok idézték elő, i. sz. 370 körül jelentek meg a Volga vidékén, majd rövidesen megérkeztek a Kárpát-medencébe. A hunokat az avarok követték, majd a török népek következtek. A kelet-európai pusztán rövid időre létrejött a Bolgár Birodalom, és ennek szétesése után (670 táján), a kazárok birodalma emelkedett fel. A sztyeppére kikerülő magyarság a török népek szövetségi rendszerébe illeszkedve i. e. 500 körül megkezdte vándorlását a Kárpát-medence irányába. A török környezet anyagi műveltségét átvették, de finnugor nyelvüket nagyrészt megőrizték. A török hatást mutatják a mezőgazdaságra és a törzsi szervezet fejlődésér utaló szavaink (például: ökör, bika, borjú, búza, sarló, szőlő, bor, sereg, bűn stb.). Feltehetően i. sz. 500-ra a nomád népmozgások egyike átsodorta eleinket új szállásterületekre, a Volga és a Káma vidékére. Ezt a területet ma ott élő tatár népről "Baskíriának" nevezik. A magyar törzsek baskíriai jelenlétét a 6 - 7. században a permi nyelvhatás igazolja. Számneveink -nc, -van, -ven, és főnévi igeneveink -ni végződését, valamint kenyér szavunkat az itt élő permiektől vettük át. Írásos emlékek bizonyítják, hogy Baskíriában (amit a források Magna Hungariának (Nagy Magyarországnak vagy Ősi Magyarországnak) is említenek), a 9. században magyar törzsek éltek. Julianus barát, a IV. Béla király által felkutatásukra küldött szerzetes talált rájuk. Elszakadt testvéreink jelentős részét a tatárok elpusztították. Maradékaik beleolvadtak a baskírok közé.

Eleink a feltételezések szerint Baskíriából a Volga és a Don vidékére vándoroltak. Ezt a földet egy bizánci forrás (Bíborbanszületett Konstantin) híradása alapján "Levédiának" nevezzük. Új szálláshelyükön a magyarok a Kazár Birodalommal kerültek szoros kapcsolatba (kb. a 8. században). A kazároktól vették át a kettős fejedelemség intézményét. A törzseket a kultikus-szellemi hatalommal rendelkező kündü vagy kende (nap) és a tényleges hatalmú katonai vezető, a gyula (hold) irányította. A magas szintű földművelést végző kazároktól eleink mezőgazdasági ismereteket is átvettek (például a nehézeke, szőlő- és gyümölcstermesztés). Kazár eredetű a rovásírásunk, mely a székelység körében a középkor folyamán is fennmaradt.

Őseink a 9. század első felében Levédiától nyugatabbra, Etelközbe (Folyóköz), a Don és a Duna közötti sztyeppékre húzódtak. Elszakadtak a kazároktól, és ekkor csatlakoztak hozzájuk a kabarok (lázadók), akik a nyolcadik törzset szervezték. A kabarok, mint az általában a nomádoknál szokásos volt, segédhadként támadáskor elöl, visszavonuláskor hátul küzdöttek. Etelközben került sor a törzsszövetség megerősítésére, a vérszerződésre, mely jelentősen megnövelte a magyarság erejét.

Honfoglalás....

Őseink zsákmányszerző hadjárataik során megismerték a Kárpát-medencét. A hegyektől védett pusztákat alkalmasnak találták a letelepedésre. Ezért dönthettek úgy, hogy Etelközből ide költöznek a veszedelmes keleti szomszéd, a besenyők elől. A honfoglalás valószínűleg távszerű vállalkozásnak indult. Nem egyszerre kelt útra az egész népesség az állatokkal és minden felszereléssel együtt. 895-ben Árpád vezér vezetésével a magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül benyomult az új haza területére. Ugyanekkor az Al-Dunánál egy kisebb magyar sereg (Árpád fiának a parancsnokságával) a bizánciakkal szövetségben támadta a görög császárságot szorongató bolgár cárt, Simeont. Időközben a besenyők rátörtek az etelközi szállásokon maradt magyarokra. A megtámadottak a Kárpátok hágóin keresztül Erdélybe menekültek. A Kárpát-medencébe betelepülő őseink gyorsan lejutottak az Alföldre, és a Garam-Duna vonaláig megszállták a vidéket. Ezen a területen a bolgárokon kívül nem találkoztak számottevő ellenállással. A következő évekről nem szólnak források, de nyilvánvaló, hogy az új hazába való berendezkedés kötötte le őket. Ezt igazolja, hogy több évig nem indítottak hadjáratot nyugat felé.

898-ban a keleti frank uralkodó magyar hadak segítségét kérte itáliai ellenfele visszaszorítására. A magyarok Észak-Itáliára támadtak, ahol pusztítottak, városokat raboltak ki. Miután kiteleltek ott, hazatértek. Ezt követően először a morvákat verték ki a Kárpát-medencéből, majd a bajorokat támadták, és elfoglalták Pannóniát (Dunántúlt, Dráva-Száva köze, Bécsi-medence), elsöpörték a kis szláv hűbéres fejedelemségeket (900). További harcokat igényelt a megszerzett új haza biztosítása. A bajorok nem nyugodtak bele gazdag tartományuk elvesztésébe. Nagy erőkkel támadtak a Duna vonalán, de Pozsony közelében súlyos vereséget szenvedtek (907). Ezzel a győzelemmel a magyarság megvédte honát, megteremtve a lehetőségeket nemzetünk megmaradására.

Államalapítás...

A kalandozások lezárultával a magyarság válaszút elé került. Az egyik lehetőség a nomád (hunok, avarok) népekhez hasonló életmód felvétele, vagy a másik lehetőség, a csatlakozás a kialakuló keresztény feudális rendszerű Európához, és egy keresztény Magyar Királyság megszervezése, amely a megmaradást biztosíthatja. A kettős fejedelemség megszűnését követően, a vezetés Árpád és utódainak kezébe került. Árpád utódai a nomád öröklési rend szerint követték egymást, ez azt jelentette, hogy a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat, így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Az ő nevéhez fűződik a törzsfők hatalmának fegyveres megtörése, hatalmának megszilárdítása érdekében pedig elvette az erdélyi Gyula lányát, Saroltát, ezzel biztosítva a keleti országrészek támogatását. Géza, látva országa változó külpolitikai helyzetét és a keresztény szomszédok megerősödését, 973-ban követeket küldött I. Ottó német-római császárhoz Quedlinburgba, hittérítőket kérve tőle, és lemondva a Lajtán túli magyar területektől. Az engedmények meghozták a kívánt eredményt, majd fia, a későbbi István számára sikerült megszereznie Szent Adalbert segítségével Gizella bajor hercegnét feleségnek, így rokonságba kerülve a császári uralkodócsaláddal.

Géza 997-ben bekövetkezett halálkor már az Árpádok kezében volt az ország nagy része, azonban a családon belül Istvánnal szemben lépett fel hatalmi igényekkel Koppány, István nagybátya. A szeniorátus öröklési rend ellen lázadó Koppányt a német lovagok segítségével István sikeresen legyőzte, így megszilárdítva hatalmát. A királyi címért folyamodván II. Szilveszter pápától koronát kapott, amellyel 1000 és 1001 fordulóján meg is koronázták. A koronázás helyszíne ismeretlen, hiszen arról nem maradt fenn írásos emlék. A legvalószínűbb, hogy a két fejedelmi székhely egyikén, Esztergomban vagy Székesfehérvárott történt. Bár az elterjedt közvélekedés Esztergomot fogadja el általánosan, de a történészek mindinkább Fehérvár mellett érvelnek, hiszen ha István Esztergomban koronáztatta volna magát, akkor valószínűleg az utána következő királyok is e helyszínt választották volna felkenésükhöz, de bizonyított, hogy Orseolo Pétertől, István utódjától kezdve Szapolyaiig minden királyt Fehérvárott koronáztak meg.[1] Ezzel Magyarország is felsorakozott a keresztény európai királyságok közösségébe. Hogy az ország egész területe az ellenőrzése alá kerüljön, Erdélyből kiszorította anyai nagybátyát, Gyulát, majd a Temes és a Maros vidékének birtokosát, Ajtony vezért is legyőzte, ezzel pedig a Kárpát-medence egyedüli urává vált. Hatalma az ország kétharmadára kiterjedő földbirtokain nyugodott, amely az új, feudális állam működésének is az alapjai voltak. A következő évtizedekben kiépítette a magyar államszervezetet és megszervezte a magyar katolikus egyházat is, melynek székhelye Esztergom lett, élén pedig az esztergomi érsek állt. A királyság világi központjává Székesfehérvár vált, ahol István megalapította magánegyházát, a Szűz Mária tiszteletére építtetett Nagyboldogasszony-bazilikát. Itt volt a királyi kincstár, a levéltár, itt őrizték a koronázási jelvényeket, itt tartották az országos törvénylátó napokat, a királyi tanácsokat. István Fehérváron nem alapított püspökséget, szándékosan tartotta távol fővárosát az egyháztól. A bazilikát és a tekintélyes prépostságot egyenesen a pápa alá rendelték be.

Árpád - kor...

Az államalapítást követően István király felismerte, hogy az állam megmaradása érdekében elengedhetetlen a kereszténység megerősítése, ezért a kortárs uralkodókhoz hasonlóan kiépítette az ország egyházi szervezetét, földbirtokokkal biztosította az egyház működésének anyagi alapjait, amelyet a tized tovább erősített. Törvénybe foglalta, hogy minden tíz falu építsen templomot. Kiépítette továbbá a vármegye rendszert, az általa kinevezett ispánnal az élen. István fiának, Imre hercegnek 1031-ben bekövetkezett váratlan halálával előtérbe került a trónutódlás kérdése. István nővére gyermekében, Orseolo Péterben látta biztosítva uralkodásának folyamatosságát. Uralkodóként Péter folytatta is István politikáját, de idegen nemzetiségűekkel vette körül magát, megsértve ezzel az ország vezetőit. A mellőzött előkelők válaszul elűzték az uralkodót, majd István sógorát, Aba Sámuelt tették meg királynak. Péter III. Henrik német-római császár támogatásával visszatért az országba, majd a magyarok egy része az 1044-ben lezajlott ménfői csatában visszaállt az ő oldalára, a vesztes csatát vívó Abát ezt követően pedig elfogták és megölték. A német segítséggel újra hatalomra kerülő Orseoló Péter hűbéri fogadalmat tett a császárnak, amely megaláztatásba a magyarok nem nyugodtak bele, ezért a világi és egyházi előkelők hazahívták Vazulnak, István unokatestvérének két fiát, Andrást és Leventét. A hercegek a pogánysággal átmenetileg együttműködve elfogták Pétert, majd megvakítását követően alkalmatlanná tették az uralkodásra, így András lépett a helyére. A hűbérjogait érvényesíteni akaró császár nagy haddal támadt az országra, rákényszerítve az uralkodót, hogy megossza a trónt a kiváló vitéz öccsével, a később csak a "Bajnok" jelzővel illetett Bélával. Ő a Vértes vidékén legyőzte Henriket, aki békéje zálogául leányát Salamonhoz, a király fiához adta nőül. Bajnok Béla balesetét követően Salamon került a trónra, aki ugyan békét kötött Béla Lengyelországba menekült két fiával, Gézával és Lászlóval, akikkel 1068-ban Kerlésnél még az országra törő besenyőket is legyőzték, ám a későbbi trónviszályt nem tudták elkerülni, amiből pedig Géza került ki győztesen, halálát követően pedig öccse, a későbbi Szent László követett a trónon.

A trónharcok sora után a 11. század végére a népszerű lovagkirálynak tartott László végleg megerősítette a keresztény magyar államot, és elfoglalta Horvátországot 1091-ben. A trónt végül nem fia, Álmos, hanem tervére, Kálmán szerezte meg. A később csak "Könyves Kálmán"-ként emlegetett uralkodó fokozatosan terjesztette ki fennhatóságát a legtöbb dalmát város fölé, de Dalmácia a későbbiekben hol magyar, hol a Velencei Köztársaság uralma alatt állt. Kálmánt fia, II. István követte a trónon, akit sorozatos külpolitikai kudarcok érték uralkodása alatt, ezért a gyermektelen István Álmos gyermekét, Vak Bélát emelte maga mellé, majd hozzáadta a szerb fejedelem Ilona nevű lányát. A belső béke azonban II. Béla uralkodása alatt sem következett be. A vak király helyett uralkodó Ilona királyné Aradra gyűlést hívott össze, ahol hatvannyolc, egykor Kálmán-párti urat felkoncoltatott. A Magyar Királyságot 1241 és 42 között a Mongol Birodalom nyugati terjeszkedése miatt Batu kán Kék Hordája szállta meg közel egy éven át, majd hirtelen elhagyták az ország területét. A tatárjárás során az ország lakosságának fele veszett oda vagy rabszolgaként hurcolták el. A megszállás idejét az adriai Trau várában átvészelő, "második honalapító"-nak is nevezett IV. Béla ezt követően rendelte el a kővárak építését az addig szokványos földvárak helyett. Magyarország szinte valamennyi várának alapja ebből a korból való, mint például a középkori budai, visegrádi és a sárospataki vár is. Béla utolsó éveit a fiával, a későbbi V. Istvánnal folytatott küzdelmek sorozata keserítették meg. A trónon apját követő, tíz évesen megkoronázott Kun László országát a belső harcok és hatalmaskodások jellemezték. A fiúutód nélkül elhunyt királyt II. András unokája, III. András követte a trónon. A törvényes származását külföldön és belföldön is kétségbe vonták, ám bízva abban, hogy az irányításuk alatt tudhatják, a bárók elfogadták uralkodójuknak. A 13. század végére a királyi cím akkor vált ténylegesen névlegessé, mikorra már a legnagyobb báró, Csák Máté is szembefordult vele. A Magyar Királyság ezt követően a bárók és a tartományurak kezére jutott, András 1301-ben bekövetkezett halálával és az Árpád-ház kihalásával az ország pedig a szétesés szélére sodródott.

Vegyes házi királyok kora...

Az Árpád-ház kihalását követően az ország jogilag egységes maradt, de a hatalom a tartományurak kezébe került, akik sajátjukként kezdték kezelni az általuk birtokolt királyi várakat. III. András halálát követően pedig úgy gondolták, hogy az ő joguk lesz megválasztani az új uralkodót is. A trónért az Árpád-házzal leányágon rokon dinasztiák kezdtek versengeni, az Anjouk, a Přemyslek és a Wittelsbachok. A Nápolyban uralkodó Károly Róbert és családja a pápa és ezáltal a magyar főpapság támogatását bírta. A király halála után egyből Esztergomba ment, ahol az érsek egy alkalmi koronával meg is koronázta még 1301-ben, a tartományurak azonban nem ismerték el a nélkülük hozott döntést, ők maguk ugyanis Cseh Vencelt támogatták. Később azonban az 1307-es rákosi gyűlésen mind a papság, mind a nemesség elismerte magyar királynak, majd 1310-ben Székesfehérváron, a Szent Koronával, az esztergomi érsek királlyá koronázta. Károly 1312-ben legyőzte az ellene fellépő Abákat a rozgonyi csatában. Külpolitikája alatt jó viszonyra törekedett a Cseh Királyságban lévő Luxemburgokkal, a Lengyel Királyságban pedig a Łokietek családdal. Az ő nevéhez fűződik az 1335-ben tartott visegrádi királytalálkozó is. Károly halálát követően fia, Nagy Lajos követte a trónon. A fiatal király apja politikájának köszönhetően hű bárókra és tele kincstárra támaszkodva kezdhette meg uralkodását. Lajos vezetése alatt érte el az ország hatalmának egyik csúcspontját, elfoglalva a lengyel trónt és egy perszonáluniót létrehozva ezzel. Lajos halálát követően véres trónharcok születtek, melyből lánya, Anjou Mária, majd vőlegénye, Luxemburgi Zsigmond került ki győztesen. Zsigmond uralkodása alatt az ország kulturális szempontból is nagy fejlődésnek indult, megkezdődtek a városok nyugati mintára való fejlődése is.

Buda 1493-ban Mátyás király uralkodás alatt a Nürnbergi Krónika ábrázolásábanII. Lajos, az egységes Magyar Királyság utolsó királyának 1526-os portréja

1437-ben trónra került az első Habsburg-házi király, Albert, azonban uralkodása korai halála miatt nem tartott sokáig, az országnak a fenyegető török vész miatt pedig vezetőre volt szüksége. Később fia, Utószülött László kiskorúsága miatt az ország kormányzása Hunyadi János kezébe került. János eredményesen vette fel a harcot az 1440-es évek elején betörő török hadakkal szemben. 1456-ban Hódító Mehmed Nándorfehérvár ostromába kezdett. Az erős végvárat hétezer katona védte, Szilágyi Mihállyal az élén. Hunyadi a Kapisztrán János vezette keresztény haddal vereséget mért a törökökre, ezzel megakadályozva, hogy az oszmánok betörjenek az ország belsejébe.[6] Az ezt követő trónért való harcokból 1458. január 24-én az egyház és a bárók támogatását is élvező Hunyadi Mátyás került ki győztesen, akit az országgyűlés királlyá is választott. Mátyás uralkodása alatt az ország kulturális értelemben is teljesen felzárkózott a nyugati hatalmakhoz, az "Igazságos" jelző mellett gyakran nevezik Corvin Mátyásnak és a reneszánsz uralkodónak is. A királyi udvar reneszánsz fejedelmi központtá alakításában nagy szerepet játszott második felesége, Aragóniai Beatrix, a nápolyi király, I. Ferdinánd lánya. Az ország kincstárának növekedésével párhuzamosan Mátyás növelte a zsoldosai számát is, az 1460-as évektől pedig a legendássá vált fekete seregét is elkezdte megszervezni. 1479-ben az oszmánok nagy erőkkel törtek Erdélyre, akiket Báthori István erdélyi vajda állított meg a kenyérmezei csata során Gyulafehérvár közelében. Mátyás, hogy elkerülje a háborút, 1483-ban öt évre békét kötött a törökökkel, amit 1520-ig a magyar királyok rendre meg is újítottak. Miután Mátyásnak sem első feleségétől, a cseh Podjebrád Katalintól, sem a nápolyi Beatrixtól nem született gyermeke, így a Jagelló-házból származó Dobzse László követte az uralkodásban, akit a magyar főnemesek nagy része is a trónon akart látni. A királynak a rendek kemény feltételeket szabtak, a tényleges hatalom pedig a királyi tanács kezében volt, akikkel szemben az egyetlen szervezett erő az erdélyi vajda, Szapolyai János mögé felsorakozó nemesség volt. Miután Bakócz Tamás esztergomi érsek egy keresztes hadjárat szervezését kapta feladatául, a nagy számban a pór népből álló had élére Dózsa Györgyöt választotta. Dózsa ugyan megindult dél felé a török ellen, ám út közben a parasztok az uraik ellen fordultak, akiket végül Szapolyai hada vert le Temesvárnál. Dózsát és alvezéreit kínhalálra ítélték. A vegyesházi királyok korának utolsó uralkodója a trónon apját követő II. Lajos volt. A rendekkel szembeforduló és osztrák mintára nagy reformokba kezdő fiatal király törekvései megbuktak, ő maga pedig, mindössze húsz évesen, életét vesztette a mohácsi vész során.

"Nemesi nemzet"

A régi krónikákban megfogalmazott nemesi ideológia szerint a honfoglaló magyarok szabad jogállású leszármazottaiból alakult ki a társadalom uralkodó osztálya, a magyar nemesség, korabeli szóhasználattal a "magyar nemzet", míg a honfoglalók által legyőzött népek utódaiból lett többnyire a szolgai jogállású osztály, akiket a késő középkortól kezdve jobbágyoknak neveztek.

A magyar nemesség nem volt vagyonhoz kötve, a magyar nemes szegény paraszti életmódú is lehetett, a különleges kiváltságok, az ezekhez társuló büszke öntudat és az úri cím akkor is megillették. A magyar nemesség előjogait elsőként a Fehérvárott kiadott Aranybulla rögzítette 1222-ben. Az uralkodót a nemesség választotta, és az uralkodó jogtiprása esetén a nemesség nem tartozott neki többé engedelmességgel. A középkor során kialakuló Szent Korona-tan szerint az ország fölött valójában nem is emberi személy uralkodott, hanem maga a Szent Korona.

Az ország három részre szakadása

1526-ban, a mohácsi csatában a törökök legyőzték a magyar nemesi hadsereget, a küzdelemben II. Lajos király és a főméltóságok jelentős része elesett. 1541 után a Magyar Királyság három részre szakadt: a mai Magyarország legnagyobb részére kiterjedő török hódoltságra, a mai Szlovákia és Nyugat-Dunántúl területét magába foglaló, Habsburg uralom alatti Királyi Magyarországra és a török vazallus Erdélyi Fejedelemségre. Ez a helyzet mintegy 150 évre állandósult. A magyar nemesség a török területekről a Királyi Magyarországra, illetve kisebb részben Erdélybe menekült. A török hódoltság alatt maradt magyar jobbágyok az Oszmán Birodalom alattvalói, a budai pasa (vagy basa) és a földbirtokos, katonáskodó török urak (bégek) adófizetői lettek.

A Habsburg császárok a Királyi Magyarország területén fokozatosan az abszolutizmus politikáját vezették be és megpróbálták a magyar nemességet mindinkább megfosztani évszázados jogaitól. Ez a Habsburgokkal szembeni nemesi ellenállást alakított ki. A törökökkel szemben a békés és a háborús korszakok váltakoztak, a török és a Habsburg területek között a végvárak rendszere alakult ki. A magyar nemesség a törökök elleni végvári katonáskodó életmódra rendezkedett be. A magyar vitézeknek a török túlerővel szemben tanúsított hősies helytállására példának említhető Eger, Drégelypalánk, Szigetvár és Esztergom védelme.

Erdélyi Fejedelemség

A 16. században szinte az egész magyarság a református (kálvinista) vallás híve lett, ami a Habsburgokkal való szembenállást is kifejező "nemzeti üggyé" vált. Az új vallás térhódítását nagymértékben elősegítette az erdélyi fejedelmek támogatása. Miközben Nyugat-Európában a kegyetlen vallásháborúk tomboltak, az első erdélyi fejedelem (aki választott királyi címéről lemondott), János Zsigmond az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot. A reformáció erdélyi támogatása óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére is. Erdélyen kívül jelentős magyar kulturális központtá fejlődött a Rákóczi-család sárospataki udvara és Debrecen mezővárosa is. A katolikus vallás csak a század végétől a Habsburgok által megindított erőszakos ellenreformáció eredményeként nyerte vissza fokozatosan a támogatottságát, a magyarság egészét azonban nem sikerült a kálvinizmustól eltéríteni. (A mai Kárpát-medencei magyarságnak is mintegy ötöde a református egyházhoz tartozik.)

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt, az ország lakossága, elsősorban a magyar nemesek, a kollektív nemességet birtokló székelyek és a városi kiváltságokat élvező szászok a másik két magyar országrész lakosságához képest jómódban éltek. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség komoly tekintélyre tett szert Európában.

A török kiűzése és Habsburg abszolutizmus

A török uralom alatti országrész településeinek jelentős része a kora újkor során a háborús időszakok pusztításai miatt fokozatosan eltűnt a föld színéről, és a 17. század második felére a terület néhány önvédelemre berendezkedő mezőváros kivételével gyakorlatilag elnéptelenedett. A pusztulás okozója elsősorban nem is a törökök uralma volt, hanem a kegyetlen háborúk, különösen a Habsburgok által alkalmazott idegen zsoldoskatonák szüntelen gyilkolása, fosztogatása. A 17. század második felében Zrínyi Miklós hősies erőfeszítésekkel próbálta megszervezni a törökök magyar vezetéssel történő kiűzését az ország újraegyesítése érdekében. A Wesselényi-összeesküvés során a Királyi Magyarország nemessége 1670-ben a Habsburgok ellen fordult, a szervezkedést azonban leleplezték. Thököly Imre vezetésével 1678-tól még egy próbálkozás történt a Habsburgok elleni szabadságharc megindítására a törökökkel szövetségben, azonban 1685-ben ez is elbukott.

A 17. század végére a Habsburg vezetés alatt álló keresztény seregek a Temesköz kivételével visszafoglalták a középkori Magyar Királyság törökök által elfoglalt területeit, amit az 1699-es karlócai béke szentesített. A 17. század végén Erdélyt visszacsatolaták Magyarországhoz (a Magyar Királysághoz), de közigazgatásilag különállt az ország további területeitől, és az uralkodó által kinevezett kormányzó irányította. Ettől az időtől a teljes Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része volt, A függetlenség kivívására tett kísérletet a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc a 18. század elején, amely a kompromisszumos szatmári békével zárult 1711-ben.

A 18. század folyamán a Habsburgok németajkúak jelentős betelepítésével szilárdították meg magyarországi uralmukat.

Reformkor és szabadságharc

A nemzeti öntudatra ébredés nemcsak politikai, hanem kulturális síkon is zajlott. A 19. század első felében Széchenyi István által megindított nemzeti reformmozgalom időszakát reformkornak nevezzük. Erre az időre tehető a nyelvújítási mozgalom és a magyar nyelv irodalmi szintre emelése is, melynek betetőzéseként az 1844-es országgyűlésen a magyar lett az ország hivatalos nyelve.

Az 1848-as nemzeti forradalom nyomán Batthyány Lajos vezetésével megalakult független magyar kormány az évezredes társadalmi berendezkedés gyökeres átalakítását vállalta magára. Így az áprilisi törvények megszüntették a nemesi kiváltságokat és a jobbágyságot. Miután a Habsburg-ház teljesen törvénytelen módon visszavonta az 1848-as magyar alkotmányt, Kossuth Lajos vezetésével függetlenségi háború kezdődött. Az 1848-as európai forradalmak sorában legtovább a magyar szabadságharc tartott ki, amelyet a Habsburgok csak Oroszország katonai segítségével tudtak leverni. A "népnemzet" újkori fogalma alapján, a reformkor és a szabadságharc küzdelmei, majd a szabadságharc bukását követő passzív ellenállás közösségkovácsoló évtizedei során alakult ki végleg a mai magyar nemzet.

"A boldog békeidők"

A szabadságharc leverését tömeges kivégzések és bebörtönzések, majd több mint két évtizedes diktatúra követte. Az Ausztriával történt kiegyezésre végül 1867-ben került sor, magyar részről Deák Ferenc vezetése alatt. Ezután a Magyar Királyság a dualista berendezkedésű Osztrák-Magyar Monarchia társországa lett. Az országban az alkotmányos királyi hatalom mellett, a társadalom viszonylag szűkebb körére korlátozódó (vagyoni alapú) parlamenti demokrácia született.

A Parlament, Magyarország egyik jelképe (épült: 1885-1904)

A dualizmus korának fél évszázadát "boldog békeidőknek" is nevezik. A korszak jelképe az uralkodópár volt: az 1867-1916 között uralkodó Ferenc József és közkedvelt felesége, Erzsébet királyné ("Sissi"). A korszakot a liberalizmus politikája jellemezte. Eötvös József vallásügyi miniszter 1868-as liberális reformjai keretében a világ első nemzetiségi törvényét és világszínvonalú népiskolai törvényt vezettek be. Az ország a következő évtizedekben az ipar, kereskedelem, a tudományok, művészetek, a társadalmi élet minden területén hatalmas mértékben fejlődött, jórészt behozva a nyugati országoktól való évszázados gazdasági és társadalmi lemaradást. 1873-ban Buda, Pest és Óbuda egyesítésével létrejött az új főváros. Budapest Európa leggyorsabban növekvő nagyvárosa lett, lakossága húsz év alatt megduplázódva milliósra nőtt.

A polgári osztály kialakulását segítette a nagyfokú asszimiláció, amelynek során a nemzetiségek egy része, különösen az ország németajkú lakossága magyarrá vált. A polgári fejlődésben külön megemlítendő a zsidóság szerepe, amely a liberális légkör következtében a 19. század második felében majdnem egymilliós tömegben vándorolt be az országba Kelet-Európából. Az 1895-ös XLII. törvény a zsidó vallás teljes egyenjogúsításáról rendelkezett, Nyugat-Európa országaihoz képest megkésve, emellett Magyarországon is megjelent a mindenhol feltűnő modern politikai antiszemitizmus.

A polgárság gyarapodása mellett azonban az iparosodás túl gyorsan lezajló gazdasági és társadalmi átalakulásai a paraszti osztály tömeges elnyomorodását eredményezték. A nincstelen agrárproletárok jelentős része a városokba vándorolt és a rohamosan fejlődő magyar gyáripar munkaerejét adva a munkások növekvő osztályába illeszkedett be. Az elnyomorodó falusiak másik része zsellér lett a kapitalizálódó mezőgazdasági nagybirtokokon. A nyomor előli menekülés útjaként a századforduló éveiben százezrek választották a kivándorlást is, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba.

A századfordulótól Trianonig

Az első világháborúban Magyarország Ausztria és Németország szövetségeseként, idegen érdekekért kényszerült több százezres emberáldozatra az orosz és olasz frontokon. A háború alatt az angol és francia külpolitika törekedett az Osztrák-Magyar Monarchia egységének megbontására, támogatva a új nemzetiségi mozgalmakat. Az Osztrák-Magyar Monarchia vereségének közeledtével, 1918. október 28-án kitört az őszirózsás forradalom, és 31-én Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

A trianoni békeszerződés: A Monarchia területének feldarabolása

A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok, Csehszlovákia, Románia és Szerbia igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg a Magyar Királyság feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat. A fiatal Szovjetunió mintájára megszervezett Tanácsköztársaság uralma, a magyarországi proletárdiktatúra mintegy fél évig tartott. A kezdeti katonai sikerek után azonban a több irányból szorongató túlerővel szemben a kommunista hadvezetés is vereséget szenvedett. Magyarország egész területét megszállták a világháborút megnyerő antant-országok csapatai.

A korábbi Osztrák-Magyar Monarchia területe az első világháború után számos utódállamra bomlott. A trianoni békeszerződés értelmében a volt Magyar Királyság területének több, mint kétharmada és magyar nemzetiségű lakosságának majdnem egyharmada a környező országokhoz került. A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent), lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza.

A Trianon utáni Magyarország története Horthy-korszak

A két világháború között, 1920. március 1-jétől 1944. október 15-éig a Magyar Királyság kormányzója Horthy Miklós volt, akinek a vezetésével korlátozott parlamentáris demokrácia működött, amely a dualizmus idején működő rendszer újjáélesztése volt. A politikai hatalom a nemesi úri középosztály kezében volt (a fő képviselői ezidőtájt Bethlen István és Teleki Pál), bár a 30-as évektől polgári származású elemek is feltűntek a palettán. A politikai vezetés hivatalosan meghirdetett célja a volt Magyar Királyság területeinek újraegyesítése, a területi revízió lett. A nagy gazdasági világválság hatására megerősödtek a szélsőségek - elsősorban a szélsőjobboldal - és a politikai vezetésen belül is megindult a jobbratolódás (ld. Gömbös Gyula és Imrédy Béla miniszterelnöksége, zsidótörvények).

Magyarország a magyar területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést. Ez meg is hozta a várt eredményt: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben Kárpátalján, 1940-ben Erdélyben, 1941-ben pedig a Délvidéken valósult meg részleges területi revízió, újraegyesítés. A tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben Magyarország belépett a második világháborúba.

II. világháború

A magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak Németországnak a Szovjetunió elleni háborújában a keleti fronton. Magyarország ugyanakkor a belpolitikájában is mindinkább teljesítette Németország követeléseit. A zsidó, illetve zsidó származású lakosságot törvényekben fosztották meg állampolgári jogaitól, majd 1944-ben több százezer embert hurcoltak a német koncentrációs táborokba, ahol többségük kínhalált halt.

A német vereség közeledtével a Horthy-kormány megpróbált átállni a szövetségesek oldalára, a próbálkozás azonban elbukott, és a németek megszállták az országot. Horthyt hamarosan lemondatták és a németek által támogatott nyilaskeresztes párt vette át a hatalmat. A nyilas terror vérengzésében a polgári lakosok ezrei vesztették életüket. 1944-45 telén a háborús front fokozatosan átvonult egész Magyarországon, a szovjetek kiűzték a németeket és megszállták az országot. A háború sok áldozatot szedett a lakosság soraiban, a legpusztítóbb Budapest ostroma volt.

A II. világháborúnak Magyarországon mintegy félmillió polgári és katonai áldozata volt a származásuk miatt haláltáborokban megölt százezreken kívül. Az ország infrastruktúrája elpusztult, a nemzeti vagyon döntő részét a németek és a szovjetek elrabolták. Valamennyi visszacsatolt terület is elveszett, és a magyar polgári lakosság ezután súlyos megtorlást szenvedett el a szomszéd országokban, Szlovákiában (állampolgárságtól való megfosztás, kitelepítés), Kárpátalján (deportálás, gulag- munkatábor) és különösen Vajdaságban (délvidéki vérengzések).

1945-1989

Magyarország 1945-1956 között, 1956-os forradalom és Magyarország 1957 után.

1956. október

Az ország lendületes újjáépítése és néhány éves többpárti parlamenti demokrácia után a Szovjetunió által támogatott kommunisták vették át választási csalással a hatalmat, és az országban egypártrendszert alakítottak ki 1947-től. Az 50-es évek első felében Rákosi Mátyásnak és társainak a sztálinizmus mintájára kiépített totális diktatúrája alatt erőltetett iparosítást, erőszakos téeszesítést, beszolgáltatásokkal a parasztság mértéktelen megsarcolását hajtottak végre, miközben politikai ellenségnek, osztályidegennek nyilvánított emberek tízezreit[forrás?] kínozták meg és végezték ki.

Az 1956-os forradalom a magyar nép egyedülállóan bátor kísérlete volt a rákényszerített sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás lerázására. Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a népfelkelés sodrában szakított a Varsói Szerződéssel, kikiáltotta Magyarország semlegességét, és visszaállította a többpártrendszert. A forradalmat szovjet csapatok verték le, és új kormány alakult Kádár János vezetésével. Visszaállt a kommunista egypártrendszer. A forradalom leverése utáni néhány zűrzavaros nap alatt a lehetőséget megragadva csaknem kétszázezren nyugatra emigráltak.[15]Nagy Imrét és a forradalom néhány vezetőjét, valamint több száz résztvevőjét a rezsim kivégezte, majd 1963-ban amnesztia következett.

A megtorlás kb. ötéves korszakát politikai enyhülés követte. A Szovjetunió által irányított politikai-gazdasági szövetség (KGST vagy "szocialista tömb") többi országához képest a Kádár-rendszer a kommunista diktatúra egy viszonylag enyhe változatát alakította ki, amely a hidegháború évtizedei ellenére a nyugat-európai országokkal is bizonyos kapcsolatot tarthatott. Az ország konszolidálásához külföldi segélyeket is igénybe vettek, ami az 1973-as olajválság után Magyarország teljes eladósodásához vezetett.

Forrás: Wikipédia